2013. december 20., péntek

Egy ötven évvel ezelőtti nagy szerep: Robespierre

Ma 50 éve, 1963. december 20-án volt Georg Büchner: Danton halála című drámájának premierje a Madách Színházban, Ádám Ottó rendezésében. Gábor Miklós a másik főszereplőt, Robespierre-t játszotta, s ez a figura a saját szigorú mércéje szerint is életének egyik legjobb alakítása volt.


Bessenyei Ferenccel

Illesszük be az előadást Gábor Miklós életművébe: a Danton halála idejében még bőven műsoron szerepel a majdnem két évvel korábban bemutatott Hamlet. Robespierre előtti utolsó színházi szerepe a Tanner John (premier: 1963. február 2.), a következő pedig nem egészen fél év múlva az Ahogy tetszik Jacques-ja lesz 1964. májusában. Ekkoriban forgatta/forgatja Herskó János: Párbeszéd című filmjét, amiben epizódszerepe van, az Egy ember, aki nincs című "szocialista krimit", a Miért rosszak a magyar filmek című szatírikus vígjátékot és valószínűleg a Négy lány egy udvarban című, hát, mondjuk melodrámát is. Ez utóbbiakban főszerepe volt, de szerintem ezeket simán "kirázta a kisujjából", legfeljebb csak ideje és energiája ment rájuk, alkotóereje kevésbé.

Robespierre-alakításának évfordulójára emlékezve elsőként a Film Színház Muzsika kritikáját mutatom, illetve belőle a legfontosabb bekezdéseket.  Azt hiszem, hogy a nagyszerű Demeter Imrének ez az írása méltó az előadáshoz. Megjelent az egykori kedvelt hetilap 1963. évi 51. számában.

Mi is kezdjük az elején, hogy kellően "beágyazzuk" magunkat a témába - és persze gondoljuk hozzá az akkori pártállami időket...

Ezt a remekművet egy huszonkét esztendős fiatalember írta 1835-ben, a francia forradalomról. Amikor 1837-ben meghalt, két évvel fiatalabb volt, mint 1849-ben Petőfi. Csábít a gondolat: vajon miféle újkori, forradalmár-Shakespeare lett volna Georg Büchnerből, a siheder-zseniből, ha tovább él? Ám a néhány mű - elsőül a Danton halála, aztán a Wozzeck - tökéletes portrét fest az íróról, akinek életrajza aligha mond sokkal többet drámáinál, melyek csodálatos erővel villantanak föl egy plebejus forradalmár arcot, egy humanista szellemet.
[...]
A Danton halálában ez a két gondolat ütközik meg: a következetes forradalmiság és az emberség. Megütközik, ám végül is egyesül, ha nem is a cselekmény sodrában, vagy optimista epilógusként, de az ellentétek gondolati szintézisében.
Bonyolult, nehéz dráma, mely a romanticizmus korában ezért a szintézisért volt meghökkentően modern, s utána évtizedekig ezért igyekezett elhallgattatni a reakció. 
[...] Kettejük küzdelme a dráma; éljen most már az élet, az ember - mondja Danton; még nem számít az ember, csak a forradalom - mondja Robespierre.

Majd arról szól a kritikus, hogy ez az előadás majdhogynem a dráma magyarországi bemutatója. Kosztolányi Dezső ragyogó fordításában csupán egyetlenegyszer játszották, mert a Horthy-korszak cenzúrája betiltotta; s aztán néhány este szerepelt ugyan színpadon, de jócskán megcsonkított szöveggel.

Most a Madách Színházban méltó módon szólalt meg a mestermű. Ádám Ottó okos, filozófiai-gondolati tartalmát tekintve pontosan és kitűnően elemzett előadásban varázsolta színre a drámát; a fókuszba állította Danton és Robespierre gigászi küzdelmét, mindvégig kristályos logikával szem előtt tartva Büchner analízisét - pontosabban: Danton és Robespierre igazságának szintézisét. Ennek alapján elemezte az egyes alakok jellemét, megőrizvén a csupaszenvedély dialógusok drámaiságát és filozófiáját.

Demeter Imre magában az előadásban két dolgot kifogásol, elsőként a színpadképet :

Belátom, hogy Ádámot a korszerűség szándéka vezette; csakhogy a Danton halála nehéz, költészettel és szenvedéllyel telített, komor-fenséges cselekménye minduntalan perel a színpadi mechanizmus fel-leereszkedő jelzésfalaival.

A másik dolog pedig magának az előadásnak a ritmusa, amely szerinte különösen az első részben volt vontatott.

A színészi alakításokról aztán teljes elragadtatással írt:

Bessenyei ízről ízre Danton: alázatos tolmácsa és mesteri életrekeltője a tragikus hősnek. Lágyan lírai, s szenvedéllyel telített, akinek minden gesztusa arról a fiskálisról vall, aki esze és karja volt a forradalomnak. [...] Színészi remeklés! S a kevésbé tetszetős, de tömörségében is súlyos szerepben az Gábor Miklós Robespierre-je. Már a maszkja is félelmetes; korabeli metszetek színészi mása, mely mintha képkeretből lépne elő, s alatta az aláírás: "A Megvesztegethetetlen." Egész lénye ezt az aszkétikus, önmagát is legyűrő forradalmárt mutatja; szövegei pörölyként csapnak szét a színpadon, néhány monológjában ragyogóan tömör képet fest Robespierre-ről, s ami a hőfokot illeti, az egész előadás stílusának példája és jelzők nélkül is fémjelzője lehet.

A többi szereplőről is nagy elismeréssel szól a kritikus - olvassuk el ezeket a sorokat is, hogy jobban el tudjuk képzelni az egész előadást:

Igen jó Avar István Saint-Just-je; erő és következetesség, ész és meg nem alkuvás. A dráma eszmeiségét kifejező nagy monológját jelesül mondja el. Tordy Géza (Camille Desmoulins) siheder-líraiságát, Lőte Attila szenvedélyességét, Tallós Endre nemes egyszerűségét emeljük ki. Árva János, Psota Irén, Deák B. Ferenc, Basilides Zoltán, Bay Gyula, Horváth Jenő, Ujlaky László, Körmendy János, Békés Itala, Szénássy Ernő s a többi, akárcsak egy-egy mondatos szerepben felbukkanó színész ki-ki a lehetőségein belül szolgálja az együttes összeforrottságát. Tolnay Klári Danton feleségének villanásnyi szerepében kitűnő, Vass Éva (Lucile) drámamozaikja finoman ötvözött, halkságában is súlyos Ophelia-részlet.

Micsoda előadás lehetett ilyen erős szereposztással...

Legközelebbre megpróbálok még néhány korabeli kritikát felkutatni, majd beleolvasunk Gábor Miklós könyveibe Robespierre-témában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése