2015. december 29., kedd

Egy Remarque-darab 1962-ből

1962. november 7-én mutatta be a Madách Színház a Kamara Madách téri épületében Erich Maria Remarque: Az utolsó állomás című színművét, a főszerepekben Tolnay Klárival és Gábor Miklóssal. Mindketten hatalmas szerep után, helyesebben közben vannak, hiszen még bőven műsoron tartja a színház azt a két előadást, amiről már akkor is tudták a kortársak, hogy pályájukon korszakos jelentőséggel bír. Ez Tolnay Klári esetében Blanche A vágy villamosából, Gábor Miklósnál pedig Hamlet.
Remarque darabja így nyilvánvalóan halványabb lehetőség mindkettejüknek, de a kritikákból úgy tűnik, ebben is képességeik legjavát adták.

A történet a második világháború utolsó berlini napjaiban játszódik, amikor Ross, a koncentrációs táborból menekült politikai fogoly Anna Walter lakásába esik be. A próbák során Gábor Miklós felidézte az újságíró Dalos Lászlónak saját háborús "élményeit", ami akkor, 1962-ben nem is volt még annyira messze, s amelyek révén így személyes köze is volt a szerephez (Film Színház Muzsika 1962. 45.):
... a Kárpátoktól jöttem Pestig, egyetlen irat nélkül, katonaruhában! Mit sejtettem, milyen itthon a nyilas világ! Az Akadémia utcában, egy első emeleti lakás fürdőszobájában bújtam meg. Emlékszem, egyszer zuhogtak a környéken a bombák. A szomszédban ledőlt a Tamás Galéria. Csak úgy hintázott velem a ház.

A próbán a két főszereplő Both Béla rendezővel


A darabban tehát Ross egy berlini asszony lakásába menekül. Anna emberségből vizsgázik: megengedi-e, akár élete kockáztatásával, hogy a menekült a lakásban maradjon. Ám az asszony is takargat valamit: ebből a házból vitt el a Gestapo egy ellenállót, férjének feljelentésére, s erről ő is tudott. Odakünn SS-ek járnak, a bujkálás feszültsége mögött a zárt lakásban emberi sorsok tárulkoznak fel. Remarque gondoskodik arról, hogy bonyolódjék a történet; a menekülő hirtelen szerzett szabadsága többször is veszélyben van, míg végül ketten maradnak a lakásban, a fogoly és az asszony, hogy újra kezdjék az életet.

Jelenet az 1. részből


Dalos László foglalta össze így kritikájában a darab tartalmát, ám megjegyezte, hogy a dráma második része feszültség tekintetében elmarad az első rész izgalmától; azért a darab, ha nem is éri el a regényíró Remarque szuggesztivitását, mégis megragad humanizmusával és nemes szándékával.

Rajk András a Népszavában jóval szigorúbban minősíti a drámát, s egyenesen nonszensznek tartja az alapszituációt:

Aki csakugyan az 1945 májusában, a második világháború utolsó napjaiban Németországban s az egész világon jelen volt nagy erkölcsi gondolatokról kíván szólni, az ilyen lehetetlen helyzetből nem emelheti ki mondanivalóját. Egy koncentrációs táborból, sőt, a kivégzőfaltól az utolsó pillanatban menekült sokéves politikai foglyot az irrealitáson túl szinte tiszteletlenség bármiféle szerelmi szituációba hozni. S ez az alapvető ellentmondás újakat és újakat szül: a cselekmény megy tovább - s a történelmi és emberi igazság mind távolabb kerül színpadtól és nézőtértől.

Hogy valójában milyen a mű, nehezen ítélhetjük meg. Úgy tűnik, 1962 óta magyar színpadon nem játszották. Van belőle példány a Színháztörténeti Intézet könyvtárában, érdekes lenne egyszer elolvasni...

De térjünk rá az előadás minősítésére - a vastag betűs kiemelések tőlem származnak :)
Dalos László ezt írta már idézett kritikájában, a Film Színház Muzsika 1962. 46. számában:

A Madách Kamaraszínház előadása átlagosan jó teljesítmény. Both Béla rendezése mértéktartó és pontosan tisztázott, s a sikerültebb első részben izgalmas és érdekes. A két főszereplő, Tolnay Klári és Gábor Miklós ezúttal is a korszerű stílus példáját adja; s hogy mégsem hagynak bennünk mélyebb nyomokat, annak talán az az oka: Blanche és Hamlet után a szerepeik tűnnek fel természetszerűen halványaknak. Ők ketten ugyan a maguk magas szintjén ábrázolják ezeket az alakokat is. Árva János SS tisztje az előadás leghiánytalanabb alakítása; ez a figura, persze, színészileg hálásabb - Árva plasztikusan, nagy leleplező erővel rajzolja meg a körmönfont, gyáva gyilkost. Gombos Katalin ízes figurát formál színes játékkal, s villanásnyi szerepében érdekes Kőmíves Sándor alakítása.

Rajk András pedig így vélekedett a Népszava 1962. november 18-i számában:

A Madách Kamara Színház társulata nagy odaadással emeli ki a darabból a kiemelhetőt - s emberileg határozottan és sokkal gazdagítja a gyengén sikerült művet, támaszkodva a szerző kétségtelen jóindulatára, humanitására. Így néhány emberi figura is kerekedik a színpadon, mindenekelőtt Grete jelentősebb és Körnerné epizódfigurájában. Gombos Kati rendkívül sok színnel kelt életre egy műveletlen, élni vágyó, veszedelmesen szószátyár, beijedt, de mindent egybevéve mégsem egyértelműen elvetendő, s nem gonosz emberi figurát. Soltész Annie néhány sikerült mondatból teljes képet farag egy fonák életformából fonák filozófiába jutott, jobbra érdemes asszonyról. A főszereplők: Tolnay Klári és Gábor Miklós addig érvényesíthetik nagyszerű színészi énjüket, amíg a darab képtelenségei Anna Walter, s főleg Ross egész létét, lényegét nem lehetetlenítik. Tolnay például a darab első perceiben legnagyobb alakításainak kivételes színvonalán játszik. Tetszettek a többiek is: Árva János, Kőmíves Sándor és mások a kisebb szerepekben. Both Béla rendezése jó ritmust biztosít az előadásnak. Mint fordulatos kaland-darabnál általában, erre itt nagy a szükség - egyebet ebből a műből rendezni nem lehet.

Az előadást 1963. március 3-án közvetítette a televízió. Nincs meg a felvétel az archívum mélyén???

2015. december 20., vasárnap

Egy 65 éves film akkori fiatalokról

1950. december 20-án a Vörös Csillag moziban került először közönség elé a Máriássy-házaspár filmje, a Kis Katalin házassága. Máriássy Judit forgatókönyvéből rendezte Máriássy Félix, bár nyilván ebben a házasságban a szerepkörök nem különültek el ilyen élesen :)
Igaz, Máriássy Félix betegsége miatt egy ideig úgy volt, hogy Szemes Mihály fogja megrendezni a filmet, erre aztán mégsem került sor.

Máriássy Félix három filmmel szerepel Gábor Miklós filmográfiájában. A csúcspont majd az 1955-ben következő Budapesti tavasz lesz, a lecsengés pedig az 1962-es Pirosbetűs hétköznapok, mely szocialista bulvárfilmnek is nevezhető.

Mind közül a "legvonalasabb" a Kis Katalin, mely - mondhatni - a legsötétebb Rákosi-években született és azt a témakört folytatja, amit Máriássyék a Szabóné című filmjükben kezdtek el.

Mészáros Ági, Szirtes Ádám, Gábor Miklós és Ruttkai Éva a Kis Katalin utolsó jelenetében

A Kis Katalin házasságában Gábor Miklós kisebb szerepet játszott, a filmbeli házaspár (Szirtes Ádám és Mészáros Ági) munkahelyéül szolgáló szövőgyár tervosztályának egy - úgy tűnik, vezető beosztású - dolgozóját, bizonyos Baranyai elvtársat. Ez az az osztálya az üzemnek, ahova "az ellenség keze betette lábát" az Ajtay Andor által megszemélyesített "polgári csökevény" osztályvezető személyében, aki a sztori szerint aljasságában a szabotázs-akcióig is eljut. Ide kellett egy ellenpólus, aki jó szakember, fiatal, személyében kifejezetten rokonszenves, ám egyúttal a párt és Rákosi tántoríthatatlan híve - a sakktáblának ezt a figuráját osztották Gábor Miklósra, aki eddigre éppen túl volt a Mágnás Miska elsöprő sikerén. Bár ugyanilyen "jó ember" volt a Pécsi Sándor által megszemélyesített üzemi párttitkár is, pedig gyanítom, hogy a valóságban azok nem ilyen megértő "nagybácsis" személyiségek voltak...

A filmet megnézhetjük erre a linkre kattintva:

 https://ok.ru/video/79591246434

Sok helyen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek...

Van benne egy pillanat, amire szeretném felhívni a figyelmet. Az agilis (és daloskedvű) brigádvezetőt Ruttkai Évával játszatták. Bár a sztori szerint egy másik fiatalember (Pongrácz Imre) próbált udvarolgatni neki, van itt egy tekintet, ami - szerintem - "privát": röpgyűlés van a tervirodában, az asztalfőn ülő Baranyai (GM) beszélget három brigádtaggal, köztük a brigádvezetővel. 56' 57"-nél, mielőtt Ruttkai Éva feláll, hogy egy kérdést tegyen fel, érdemes megfigyelni, milyen szerelmesen néz rá Gábor Miklós...

2015. december 11., péntek

Gábor Miklós a Színiakadémián 1.

Gábor Miklóst 1937-ben vették fel az akkori Színiakadémiára. A régi, három éves színészképzőt végezte el, 1940-ben kapta meg diplomáját. Tanárai közül a legkedvesebb a színpadtól addigra már visszavonult Hettyey Aranka volt számára. Mint négy évtized múlva Dalos Lászlónak egy, élete és pályája derűs momentumait kutató beszélgetésben elmesélte, tőle kapták a legtöbb vidám órát. Mert elkomoruló, sötét évek voltak ezek, de ő és évfolyamtársai művészpályára készülő, akkor még naiv fiatalok...

Hettyey Aranka, még mint a Nemzeti Színház tagja


Mesélt még egy kis sztorit Gál Gyuláról, aki szintén tanára volt:

Film Színház Muzsika 1981. 52.


...get nevettünk - így fejeződött be a mondat.

Évfolyamtársai voltak: Almásy Judit, Bíró Anna, Galamb György, Gáti György, Gáts Éva, Hangai Márta, Hegedűs Éva, Ilosvay Katalin, Naszódi Sándor, Romváry Gertrúd, Sallay Kornélia, Vereczkey Zoltán.

Ilosvay Katalinnal itt még valószínűleg színinövendékek voltak


Ráakadtam néhány akadémiai vizsgaelőadás visszhangjára. Nem túl hosszú kritikák ezek, de így visszamenőleg különösen érdekesek. A kiemelések - szokás szerint - tőlem származnak :)

A Népszava írta 1940. március 2-án:

Az Országos Színművészeti Akadémia vasárnap délelőtt ismét nyilvános előadásban mutatta meg oktatásának eredményeit, a végző növendékek haladását és színpadi készségét. A Nemzeti Színházban tartott előadáson Hofmannstahl "A balga és a halál" című drámai költeményét és Schöntan negyven esztendővel ezelőtt annyira népszerű "Az arany asszony" című verses vígjátékát (Makai Emil még mindig annyira friss fordításában) mutatták be Hettyey Aranka tanár rendezésében. Az előadások hibátlanok, gyorsan gördülők voltak és megismertettek egynéhány sok reményre jogosító színészjelölttel. Mindkét darabban nagy szerepe volt Gábor Miklósnak, aki izmos tehetségnek mutatkozott s játékáért meleg tapsokat kapott.

A Film Színház Irodalom című hetilapban az akkoriban kritikusként mindenható Egyed Zoltán így vélekedett a verses vígjáték előadásáról:

Gábor Miklós Péter legény szerepében tűnt fel. Az ember szinte fel sem tételezné azt a nyugalmat, magabiztosságot és öntudatot, amelyet például ez a fiatal drámai hősjelölt tanúsított. Tehetséges. 


Még egy említés a Népszavából, 1940. május 5-én:

Molière és Rostand egy-egy vígjátékában vizsgáztak nyilvános előadás keretében szombaton délután a Nemzeti Színházban az Országos Színművészeti Akadémia növendékei. Molière "A kényeskedők" című egyfelvonásosát és Rostand "A regényesek" című háromfelvonásos vígjátékát adták, dicséretesen jó rendezésben, gyorsan pergő előadásban, kitűnő összejátszással. Mind a két darabban megint különösen kitűnt Naszódi Sándor, Galamb György, Gábor Miklós és Gáti György. 


Nagy szükségem lenne a Délibáb című korabeli színházi lap tanulmányozására, biztosan van abban is több említés, talán még kép is erről az időszakról, de majd egyszer... 


2015. november 21., szombat

Erről szól "Az idő ablakai"

Amikor először foglalkoztam ebben a blogban Az idő ablakai című filmmel, nem hittem volna, hogy az a két poszt akkora nézettséget hoz, mint amekkorát a statisztika mutat. Pedig maga a film tulajdonképpen felejthető... De van néhány olyan aspektusa a témának, ami mégis vonzotta a neten keresgélőket, szörfözőket, hogy rákattintsanak.

Az egyik ilyen dolog az, hogy ez a film egy sci-fi, ami, bármilyen műfajban mutatkozzon is meg, hoz egy nagyon körülhatárolt és lelkes érdeklődő-tábort.

A másik okot pedig abban látom, hogy nemzetközi szereplőgárda működött közre a filmben: lengyel, bolgár és német (NDK-s) színészek. Az ő nevük előfordulása a posztok szövegében ezekből az országokból, illetve nyelvterületekről is sok érdeklődőt hozott - más kérdés, hogy az én blogom magyar nyelvű, de legalább a képeket láthatták; esetleg a legalapvetőbb információkat - például fordítóprogrammal - talán megértették azok, akiket olyan szinten érdekelt. Ilyen jellegű visszajelzést kaptam is akkoriban.

Sajnos ez a film is azok közé tartozik, amelyek bemutatásuk óta gyakorlatilag hozzáférhetetlenek. Mivel a boldog emlékezetű Film Színház Muzsika révén rendelkezésünkre áll egy képes tartalomismertetés, ma ezt osztom meg a blog olvasóival, hogy legalább ilyen szinten ismerjük meg a sztorit. Amúgy szerintem nagyon naiv a történet, bár valós helyzettel birkózik, a film készítése előtt alig negyedszázaddal korábban először ledobott atombomba morális kérdéseit feszegeti... 

Előtte itt van az a két poszt, amire utaltam, hátha valaki bele akar nézni:

Az 1. részben röviden szóltam a filmről és idéztem a megjelent hazai kritikákból.

A 2. részben rövid szemelvényeket tettem közzé külföldi sajtóvisszhangokból.

Következzen akkor a képes tartalomismertetés a Film Színház Muzsika 1969. 37. számából:

A különös történet a XXII. század kezdetén játszódik, de a XX. század emberének felelősségét kutatja. A cselekmény helyszíne egy barlang mélyén elhelyezett atomerőmű-központ, itt fekszenek évszázados jeges álomban a főszereplők, akiket különböző korokban és különböző okokból hibernáltak. A film első képsoraiban éppen a hosszú álomból ébresztik őket a dehibernáló szobában.


1. A "jeges álom"-ból felébresztett emberek egy fémfalú szobában találkoznak. Eleinte bizalmatlanul ismerkednek egymással.
(Maguy: Krystina Mikolajewska, Avram: Ivan Andonov, Éva: Beata Tyszkiewicz és Beryl: Heidemarie Wenczel)


2. A többiekkel egyidőben ébred Sinis (Gábor Miklós). Ő otthonosan mozog a különös termekben, sőt televízióberendezésen figyeli, hogyan keresik a többiek a kijárathoz vezető utat.


3. A menekülők csalódottan térnek vissza a fémfalú szobába. Itt Sinis ételt és italt szerez számukra.


4. Évát az úgynevezett szórakozó szobában látjuk. Itt elevenednek fel emlékei. Híres énekesnő volt azelőtt, szerelmese, Ludun (Darvas Iván) pedig atomtudós.


5. Ludun energiát akart gyűjteni az emberiségnek; de keserűen kellett ráébrednie, hogy találmányából előállították az irtózatos hatású, pusztító quark-bombát. Jegyzeteit elégette - mutatják az emlékképek -, majd öngyilkos lett.


6. Maguy hirtelen rosszulléttel küzd s megkéri Avramot, hogy analizálja számára az ivóvizet. A lány már a bomba ledobása után került a hibernálóba; az analizálás kideríti, hogy az ivóvízből hiányzik az a gyógyszer, melyet neki, a sugárfertőzöttnek a földön adagoltak.


7. Maguy így elbúcsúzik társaitól. Számára a tiszta víz gyógyszer nélkül a halált jelentette.


8. Sinis megkéri Évát, maradjon vele, ő nem akar visszatérni a földre. A nő azonban mindenképpen társaival akar tartani, ezért Sinis megöli.


9. Avram a két haláleset után szemébe vágja Sinisnek, hogy bűnösnek tartja. Sinis bevallja, hogy ő az az ember, aki a quark-bombákat ledobta, s ezért a társadalmi közvélemény kétszáz évi hibernálásra ítélte. A többieknek megmutatja a kijáratot, ő pedig megkezdi a mélyben az életreítéltek bűnhődését. 


 

2015. november 14., szombat

Négy lány egy udvarban

Zolnay Pál második játékfilmje volt, 1964 szeptemberében került a mozik műsorára. Gábor Miklós egy Erős Géza nevű figurát játszott benne, egy fővárosi valamilyen vezető hivatalnokot, aki egy kisebb vadásztársasággal váratlanul beesik négy fiatal pedagógusnő falusi magányába. A pedagógusnők: Dallos Szilvia (Szilvia, az igazgatónő), Törőcsik Mari (Lenke), Nagy Anna (Matild) és Parragi Mária (Vilma) voltak. A vadásztársaság további tagjai: Szirtes Ádám, Szabó Gyula, Bánhidy László.



Gábor Miklós filmes szempontból - legalább is mennyiségileg - ekkoriban volt a csúcson. Nézzük csak 1964-ben bemutatott filmjeit: Egy ember, aki nincs, Már nem olyan időket élünk, Miért rosszak a magyar filmek, Milyen egyszerű, Másfél millió, Ha egyszer húsz év múlva. Ezek egy részét valószínűleg még 1963-ban forgathatták, de biztosan jutott belőlük 1964-re is - miközben színházában olyan, egész pályája szempontjából meghatározó új szerepekben lépett színpadra, mint a Tanner John házassága és a Danton halála, 1964-ben pedig tavasszal a Hamlet újrarendezett változata, az Ahogy tetszik és a Negyedik Henrik király

Tény, hogy a felsorolt filmek művészileg nem azonos súlycsoportúak a közben és mellettük játszott színpadi szerepekkel, de azért azokra is kellett időt, energiát és tehetséget fordítania, hiszen Gábor Miklós nem az a művész volt, aki bármilyen területen megelégedett volna az egyszerű rutinnal. Filmszerepeit viszont jobban determinálták szerintem a nem igazán irodalmi remekmű forgatókönyvek és a rendezők személye, ott sokkal kevesebb mozgástere lehetett, mint a színpadon.

Ma olvassunk bele a Filmvilágban közölt kritikába, írta Kürti László, megjelent az 1964. 18. számban. Kissé megvágtam a hosszú írást, de igyekeztem a legfontosabb részekre koncentrálni. A Gábor Miklósról írtakat az utolsó hasábban piros vonallal megjelöltem.

Sajnos, ez a film is a televízióban rendkívül ritkán műsorra tűzött alkotások számát gyarapítja. Ha nincs is a magyar filmek örökös toplistáján, azért jó lenne látni...







Csak egy záró megjegyzés, hátha nem világos, mivel nem a teljes írást másoltam ide: a kritika utolsó bekezdésében a "két sokatígérő fiatal művész" alatt a forgatókönyvírót és a rendezőt érti, nem a színészeket...

2015. november 7., szombat

Az ördög cimborája - a televízióban

G. B. Shaw darabja, mely az amerikai függetlenségi háború idején játszódik, sikerdarabja volt a Madách Színház nagy korszakának. 1958 decemberében mutatták be, a főszerepben Gábor Miklóssal. Az előadással foglalkoztam már a blogban, és akkor megígértem, hogy sort kerítek a másfél évtizeddel későbbi televíziós változatra is. Már nagyon ideje, hogy valóra váltsam ezt a négy éve tett felajánlásomat :) 

Akkori tippem bejött, miszerint remek lenne, ha Gábor Miklós játszaná Burgoyne tábornokot, így módja volt ebben a szerepben is brillíroznia, mint a kritikák is megállapították. A tv-változat más vonatkozásban is ideális szereposztást hozott: Gábor Miklós régi szerepét Huszti Péter, Tolnay Kláriét Piros Ildikó játszotta. A felvételt szerencsére 1973-as első műsorra tűzése óta is többször megismételték, ezért jobban lehetnek róla emlékeink. Én fel is vettem magamnak DVD-re, így kedvem szerint hallgathatom például a halálra ítélt Richárd és az őt elítélő tábornok jellegzetesen Shaw-i replikáit a sortűz és az akasztás előnyeiről illetve hátrányairól a rendelkezésre álló katonák képességeinek tükrében  :)



Nézzük ma a televíziós feldolgozás értékelését a Filmvilág 1973. 8. számából. Antal Gábor kritikus is a régi színházi előadás emlékével kezdi írását. Amiben, szerény véleményem szerint kicsit sok a túlbonyolított körmondat, de azokkal együtt is érdemes elolvasni:




 
 Végül még néhány kép a televíziós produkcióból:


Dudgeon Richárd: Huszti Péter

Andersonné: Piros Ildikó

Burgoyne tábornok: GM és Swindon őrnagy: Zenthe Ferenc




2015. október 31., szombat

Gábor Miklós Gellénházán, 1969

Gábor Miklós zalai látogatásait felidézve legutóbb egy 1964-es zalaegerszegi estről számoltam be.

Öt év múlva Gellénházára látogatott el, az ottani művelődési ház meghívására. Gellénháza akkoriban a zalai olajipar központjaként mondhatni virágzó, gazdag település volt. Az iparág kiemelt fontossága magával hozta, hogy a kultúrára is bőven áldoztak. 1957-ben építették fel a művelődési házat, mely a szakszervezet kezelésében működött, s nemcsak a település, hanem az egész térség életében meghatározó szerepet játszott.

A művelődési ház egy korabeli képeslapon


Gábor Miklóst 1969 őszén az olajmunkás klub hívta meg egy beszélgetésre, amiből egy három órás, érdekfeszítő est lett. S. M. aláírással egy kifejezetten jó beszámolót közölt róla 1969. október 30-i számában a Zalai Hírlap. Érdemes a teljes cikket végigolvasni, mert úgy érzem, érzékletes és hű pillanatfelvételt ad a színészről és az emberről egyaránt.

Előtte még annyit, hogy nem sokkal a gellénházi est előtt került a mozikba az első magyar sci-fi, Az idő ablakai, melyben az egyik főszerepet Gábor Miklós játszotta. A filmről már szóltam itt a blogban, csak akkor még nem ismertem ezt a cikket. Most azt is megtudhatjuk, hogy vélekedett erről a filmről ő maga :)


 Jó lett volna ott lenni...

2015. október 25., vasárnap

Gábor Miklós Zalaegerszegen, 1964

Ha nem is túl gyakran, de előfordult, hogy Gábor Miklós visszalátogatott Zala megyébe, elsősorban Zalaegerszegre. Természetesen azokról az alkalmakról tudok beszámolni, amikor ezt színművészi minőségében tette, s így maradt fenn az eseményről sajtóvisszhang.

Ebből a szempontból legfontosabb zalai tartózkodása a Ruszt József által rendezett Tragédia-előadás időszakához fűződött 1983 őszén, amelyben Lucifer szerepét játszotta (ez majd külön téma lesz itt a blogban). De akadtak kisebb elfoglaltságok, s így rövidebb látogatások is. 

Ezek egyike, ami úgy tűnik, a legelső volt, 1964 májusában zajlott, amikor a zalaegerszegi Zrínyi Gimnázium hívta meg egy "műsoros est"-re. Nem igazán értem, miért emlegeti úgy az újságcikk, mintha ő a gimnázium "öregdiákja" lett volna, hiszen hat-hét éves korában elköltöztek Székesfehérvárra, s ott járt középiskolába, erről már szóltam itt a blogban.  Mivel apja megtartotta moziját, aminek üzletvezetőjét időnként biztosan ellenőriznie kellett és rokonok is maradtak Egerszegen, Gábor Miklós diák korában többször visszajárhatott szüleivel, de nem volt ő soha zalaegerszegi gimnazista - én legalábbis így tudom. Mindenesetre 1964-ben elfogadta szülővárosa gimnáziumának meghívását és húsz év elteltével viszontlátta Zalaegerszeget.

Ez a fénykép, amit már egyszer megmutattam, s most megmutatom újra, könnyen lehet, hogy azon a húsz évvel korábbi látogatáson készült, 1943/44 környékén, szülőháza udvarán. Édesanyja a bal oldalon ül a nyugágyban, mögötte a kalapos úr az édesapja:




Olvassuk együtt a korabeli beszámolót, mely a Zalai Hírlap 1964. május 20-i számában jelent meg. Sajnos, csak úgy tudtam kimenteni az újságból, hogy kifényképeztem, és mivel elég faramucin volt tördelve, kissé bonyolult a hasábok sorrendje. Egy kis eligazítás: az 1. kép első hasábja az alatta található 2. képen folytatódik, majd olvassuk az 1. kép középső hasábját, utána a 3. kép első hasábját, megint ugorjunk az első képre, a harmadik hasábra, végül a 3. kép második hasábja jön... Bocsánat... De tényleg érdemes elolvasni :) Gábor Miklós beszél arról, milyennek látta annyi idő után szülővárosát, szóba kerülnek színházi és filmszerepei és egy gellénházi kirándulás:


Legközelebb egy 1969-es gellénházi látogatásáról számolok be.

2015. október 18., vasárnap

Vágy a szilfák alatt - 1946

1946. október 18-án tartotta a Nemzeti színház Eugene O'Neill színművének premierjét. Gábor Miklós, aki Eben nehéz szerepét kapta az előadásban, ekkor már egy éve túl volt Rettenetes szülők-beli nagy kiugrásán és második, teljes évadjában gyakorlatilag belekerült a mókuskerékbe: jöttek, szinte hónapról hónapra a különböző új szerepek francia vígjátékban, magyar klasszikusban, orosz klasszikusban, Shakespeare-ben...

A Zelk Zoltán által fordított O'Neill-darabot Gellért Endre rendezte. Szereposztása a következő volt - a színlap sorrendjében:

Cabot Ephraim: Balázs Samu
Simeon, a fia: Maklári Zoltán
Peter, a fia: Maklári János
Eben, a fia: Gábor Miklós
Abbie: Sulyok Mária
Fiatal lány: Tóth Éva
Hegedűs: Tompa Sándor
Sheriff: Mádi Szabó Gábor


Idézzük fel Benedek András kritikáját, megjelent a Budapest című folyóirat 1946. 10. számában. Úgy érzem, érdemes teljes egészében elolvasni - de előtte két kép az előadásból - forrásuk a Színházi Adattár:




Vágy a szilfák alatt

Milyen furcsa, filléres cím ez! Kastélyt képzelünk alá, befüggönyözött ablakokkal, unatkozó, kielégítetlen szépasszonnyal - s az író egy mázsás kövekből rakott amerikai farmházba vezet, amelynek kemény priccsein ritkán ábrándoznak a sziklás talaj napszítta, esőverte férfiai. Pedig az ő vágyaikról szól a darab. A hetvenhatéves Ephraim Cabot-ról, aki kemény és magányos, mint az Ótestamentum Istene, s bármennyire vágyódik is a könnyű élet, gondjait megosztó élettárs után, egyre magányosabbá válik. Három fiáról, akikből magához hasonló kemény férfiakat akart nevelni (azért is nevezte őket bibliai kőnévvel Simeonnak, Péternek és Ebennek) s akik kisiklanak markai közül. A két nagyobb elszökik aranyásónak Kaliforniába, őket odahúzza a könnyebb élet utáni vágy. A legkisebb, Eben a készbe akar beleülni, örökölni a nehéz munkával megteremtett farmot, s a mostohaanyát, akit vénségére vezetett haza az öreg. A mostohaanyát, Abbie-t, aki eddigi életében mindig idegeneknél szolgált, s aki legyűrve természetes irtózását, csak azért megy feleségül az öreghez, hogy végre otthona legyen valahol. A vén Cabot hamarosan rájön, hogy Abbie nem tudja eloszlatni magányát. Azt hiszi, hogy nem oly kemény, mint ő, s ha fiút nem szül neki, ki is rekeszti az örökségből. Pedig Abbie keményebb nála is: magába bolondítja Ebent, tőle majd fia is születhetik. Veszélyes játék, szenvedélyes szerelemmé válik, s ez a szerelem bizonyosságtételt kíván: Abbie megöli gyermekét. Így a bűnben s a vezeklésben egyesülhetnek Ebennel, a vén Cabot pedig most már igazán magára marad.
Amit az Amerikai Elektra már címében is elárult, O'Neillnek ez a korábbi darabja is a görög tragédiák komor pátoszát próbálja fölidézni. Cabot, Abbie és Eben hármasában könnyű felismerni az ókori mithoszból jól ismert neveket: Theseust, Phaedrát és Hippolytost. Sem ezek, sem azok nem reális figurák, hanem csupaszra vetkőztetett emberi indulatok testetöltött formáu. Cabot az alkotó, aki művét, a farmot azért teremti, társat azért vesz maga mellé, hogy ne legyen többé magános - s nem látja, hogy az alkotónak magánosnak kell maradnia. Abbie szeretőnek és élettársnak született - s nem látja, hogy ha a sors megtagadja tőle azt a kegyet, hogy hivatását betölthesse, csellel nem lehet változtatni rajta. Eben pedig maga a mohóság - s végtére be kell látnia, hogy amit megteremteni nem tudott, azt ellopnia nem szabad. Ez a három szenvedély izzik az apró, hétköznapi mondatok s a reális mozdulatok mögött, s a rendező, Gellért Endre, épp e reális részletek aprólékos kidolgozásával tette lehetővé, emelte szimbolikussá a darabot. Megkereste a szöveg mögött azokat a helyzet- és mozgás-elemeket, amelyek valószínűleg a szerzőben is csak ösztönösen szunnyadtak: a kurta szavakat odavetegető két testvér vacsora után pipáját tömködve beszél így. Eben akkor hátrál Abbie karjaiba, amikor a nagyranőtt szilfák magasságát méregeti. Ezer ilyen apró részletet említhetne az ember, ha a produkció egységes képéből külön tudná választani a szerző, a rendező és a színész munkáját. A színészek közül kétségtelenül Sulyok Mária alakítása födte leginkább a szerző elgondolását. Kemény, közönséges és szenvedélyes. Gábor Miklós méltó társa volt Eben szerepében, városi ember létére megtévesztő hűséggel játszotta meg a falusi ember lassabb, szögletesebb mozgását. Balázs Samu, mint Cabot, már sokkal nehezebben birkózott meg a feladatával. A három főszereplő mellett meg kell említeni a két Makláryt, a két idősebb testvér szerepében, akiknek egymáshoz hasonló mozgása, beszédmódja a szerző intencióinak megfelelően húzta alá a szinte állati sorban sínylődő elnyomottak egyformaságát. Varga Mátyás teljes illúziót keltő emeletes kőházat épített a színpadra, amely mögött a vad vidék és a ragyogó kék ég panorámája ad méltó keretet a drámának.




2015. október 9., péntek

Játék a múzeumban - még egy kritika

Ma olvassunk bele Almási Miklós kritikájába, megjelent a Filmvilág 1966. 5. számában. Ezúttal úgy gépelem be az általam leglényegesebbnek tartott bekezdéseket. Létezik ugyan a Filmvilágnak digitális archívuma, ám egyelőre csak az 1979. évi 9. számtól napjainkig találjuk meg a lap anyagát, igaz, hogy azt keresővel kombinálva.

Almási Miklós azzal a gondolattal indítja kritikáját, miszerint nem sokkal több a véletlennél, hogy az elsőfilmes rendezőket szinte kötelező feladatként foglalkoztatja az ifjúságukkal való költői számvetés. Jancsót (A harangok Rómába mentek), Szabó Istvánt és Gál Istvánt hozza példaként és elmélkedik a téma nehézségein [ne felejtsük el, hogy 1966-ban vagyunk!]. Majd mintegy előlegként közli, hogy Bán Róbert filmjének egésze ugyan nem jelentette e többszálú problémakör megoldását, mégis rokonszenves alkotás született.

Darvas Iván kisebb szerepet játszott, Barcza tanár úr egy kollégáját

A kritikus szerint a filmben

... a mellékszálak és élénken élő mellékes jelentőségű képek betörnek a fő mondanivaló és cselekményszál szövetébe és végülis elmossák annak rajzát. A film ugyanis nem tudja igazán jelentőssé tenni Barcza tanár úr lázadását. A rendező érzi, hogy a görög váza körül kirobbant vita túl kevés ahhoz, hogy ebből a paptanárból igazi "próféta", lázadó hős lehessen, és nyilván ahhoz sem elegendő, hogy a kompromisszum tragikus hatását érzékeltetni lehessen, ezért hagyja feltörni szinte automatikusan a mellékes elemeket, hogy átvegyék a hangulati hatások formálását. A tanár és a gyerekek konfliktusához így egy újabb szál illesztődik: a múzeum rendezésében résztvevő kislány beleszeret a tanárba és az egyik fiú - előbb véletlenül, majd szándékosan - meglesi őket, és jelenlétével leleplezi a tanár félreérthetetlen botlását. Most már megvan a megrendítő esemény: Barcza öngyilkos lesz, és a gyerekek ott állnak egy értékes ember halálának tanúiként. Ami most kezdődik, megint mintha egy másik film befejezése volna: a fiú bosszúból-szerelemből a lányra támad, telve bűntudattal, daccal, kiábrándultsággal.
Szinte három típusú, problémaszerkezetű és stílusú elem kapcsolódik egymáshoz anélkül, hogy egységbe tudna állni. Külön-külön mindegyik figyelemreméltó; képbeli megfogalmazásában is érdekes lehetne, de így, egymásra rímeltetve, az egyensúlyt újra meg újra felborítva csak rontják egymás hatását. A tanár kétségbeesett lázadását diszkreditálja az a teljesen indokolatlan lépés, hogy elfogadja ennek a kis csitrinek felkínálkozását: miért lenne szüksége erre az éretlen szerelemre? De még ha a kétségbeesés líráját el is fogadjuk, mennyiben tud ebbe a tragédiába kapcsolódni a fiú és a lány egymást kínzó szerelmi jelenete?
...
Ez az életanyag töredékesebb elbeszélőstílust, lazább cselekményvezetést és főként a romantikus elemek következetesebb kerülését kívánták volna, azt a hangvételt, melyet a film az első harmadában meg is kísérelt követni: a fanyar-keserű játékosság stílusát. Mindent összevéve: Bán Róbert ebben a rokonszenves erényeket felmutató filmjében tehetséggel csak első lépésként bár, a legfontosabbakat tette meg: irodalmi szóval "kiírta magából" a témát, és ezzel fel is szabadította művészi energiáit egy harmónikusabb alkotás számára.

A színészi alakítások közül Gábor Miklósét kell megemlítenünk (Barcza tanár úr), melyben igyekezett áthidalni alakjának ellentmondásait, a pap-tanár puritán prófétaságának és elbotló gyengeségének kontrasztját, s ebben az erőfeszítésben volt megkapó a játéka.  Dallos Mária kacér bakfisa elmosódott maradt: szándékainak és tetteinek jellembeli rugóit nem tudta érzékeltetni. A diákokat alakító fiúk természetesebben és egyénítettebben oldották meg feladatukat. Az operatőri munka (Forgács Ottó alkotása) igyekszik fenntartani a játékosság kesernyés, fiatalos légkörét, s ez a törekvése - eltekintve a befejezés romantikusra sikerült színeit - sikerül is neki. Petrovics Emil zenéje jól idézi a háború előtti kisváros légkörét.






2015. október 3., szombat

Játék a múzeumban - kritika

Legutóbb a Játék a múzeumban című 1965-ben forgatott filmet és szereplőit mutattam be röviden, most következzen egy kritikai visszhang. Írta Geszti Pál, megjelent a Film Színház Muzsika 1966. évi 6. számában:




Dallos Máriával

2015. szeptember 27., vasárnap

Játék a múzeumban

Ma egy 1966-ban bemutatott filmet nézzünk meg kicsit közelebbről - bár sajnos, szerzői jogi okok miatt leszedték kedvenc videomegosztó portálunkról, így csak sajtóvisszhangokra és képekre hagyatkozhatunk.

Huszty Tamás azonos című kisregénye a két háború közötti Magyarország egy kisvárosában játszódik. Hősei a gimnázium történelem szakos paptanára és néhány diákja, valamint az egyik diák húga. A lány, egy afféle magyar Lolita, akibe szerelmes az egyik fiú, veszélyes játékba kezd a sebezhető tanárral, mely tragédiába torkollik.

A film forgatókönyvét Huszty Tamás készítette el saját regényéből Bán Róbert rendező számára. Operatőr Forgács Ottó, a kísérőzene szerzője Petrovics Emil. A filmet 1965-ben forgatták, bemutatója 1966. február 10-én volt a Bástya moziban.

Gábor Miklós abban az időben kifejezetten sok filmet forgatott. Csak 1964-ben a következő címekre bukkanunk: Egy ember aki nincs, Már nem olyan időket élünk, Miért rosszak a magyar filmek, Négy lány egy udvarban, Másfél millió, Ha egyszer húsz év múlva. Mindeközben színpadon már negyedik éve műsoron a Hamlet és lezajlott a Negyedik Henrik király ősbemutatója, hogy csak a leghangsúlyosabb alakításokat említsem. A nyári filmforgatás pedig majdnem egybeesett Az ember tragédiája első szegedi nagyszabású előadásával. Elképesztő iram...

Nézzük a film szereplőit:

Gábor Miklós tehát Barcza tanár urat játszotta. A végzős gimnazisták között találjuk a 18 éves Benkő Pétert, aki majd ősszel kezdi meg színművészeti főiskolai tanulmányait, valamint Mayer Gábor néven a szintén 18 éves Maros Gábort. További fontos diákszereplő volt Dományházi Gábor, aki, úgy tűnik nem lett színész. Úgyszintén nem került a pályára a szép és veszélyes fruskát, Mártát játszó Dallos Mária sem.

A forgatásról, illetve az elkészült filmről a Film Színház Muzsika 1965. 34. számában adott képes tudósítást:


GM, Dományházi Gábor, Dallos Mária, Benkő Péter, Mayer (Maros) Gábor

Később az egyik fiú a páncélba is belebújik...


Legközelebb kritikai visszhangokkal jelentkezem.





2015. szeptember 12., szombat

Gábor Béla kivándorol

Gábor Miklós édesapjával már több folytatásban foglalkoztam. Legutóbb arról írtam, hogy a korábbi zalaegerszegi, majd székesfehérvári mozi-tulajdonos és -igazgató, 1944 körül már fővárosi lakos, valamikor 1946/47 után kivándorolt az Egyesült Államokba. Foglalkozásából adódóan jó kapcsolatai voltak a szakmában. Fia addigra már elvégezte a színiakadémiát, forgatott néhány filmet és a háborús évek után nagy színházi kiugrása is megtörtént 1945 őszén a Művész Színházban Cocteau: Rettenetes szülők című darabjában, aminek apja még tanúja lehetett  - erről is nagyon sokat írtam itt a blogban.

Apa és fia


Tehát Gábor Béla, miután 1945/46-ban hiába kérelmezte a nyilasok által elvett zalaegerszegi mozija visszakapását, a kivándorlás mellett döntött. Újabb nagy terve az volt, hogy fiából odakint, felhasználva szakmai kapcsolatait, nemzetközi filmsztárt csinál. Ehhez egyébként az első lépéseket már itthon próbálta megtenni, a Rettenetes szülők nagy sikere után.
Ez itt egy 1945. szeptember 26-án Zalaegerszeg polgármesteréhez intézett, inkább baráti jellegű levelének egy részlete (a levél a Megyei Levéltárban található), mely már ilyen irányú próbálkozási tervéről szól:
Az első szavak, amiket a kivágásba nem tudtam belefoglalni:
"Egy különös véletlen még további mementóul szolgál nekem. Most érkezett Pestre Korda - és innét olvassuk eredetiben: 



Most azért veszem újra elő ezt a történetet, mert megtaláltam Gábor Béla nevét a kivándorlók listáján s az eddigi körülbelüli dátum helyett egészen pontosat tudok mondani.

Íme a dokumentum, melynek forrása a Familysearch:


Ez az S. S. Marine Jumper nevű hajó egyik átkelésének korabeli utaslistája. (Csak zárójelben, döbbenet, hogy miket meg nem lehet találni a net segítségével!) A kivándorlókat rendszeresen szállító hajó erre az útjára 1948. augusztus 26-án indult Southamptonból és szeptember 4-én szerencsésen megérkezett New Yorkba.

Ez itt Gábor Béla hajója... Forrás: ancestraldiscoveries.blogspot.hu


Mint látjuk, a 4. számú utas Gábor Béla. Hogy róla van szó, azt alátámasztja egyrészt életkora. Másrészt a poggyász rovatban olvashatjuk, hogy egy írógépet is vitt magával. Ha az ember olvasta Gábor Miklós könyveiben az apjáról szóló bekezdéseket, akkor egyértelmű, hogy az apa számára is fontos kellék, munka- és hobbi-eszköz volt az írógép, így ez a tény jócskán megerősíti a feltételezést. Szerencse, hogy ezek a listák az ilyesmit külön feltüntették, mint például egy másik utas biciklijét...

Egyszóval, szerintem a 4. számú utas egyértelműen Gábor Miklós édesapja. A dokumentumból leolvashatjuk még útlevélszámát és pontos úticélját. Ez pedig New York Brooklyn negyedében a Nyugati 32. utca, gondolom a 2938. házszámot jelent.

Ki is kerestem a térképen a megadott helyet, mely úgy nagyjából a 32. utca és a Mermaid Avenue kereszteződésénél található. Talán egy barátja élt ott, aki érkezésekor befogadta. Utána szállodá(k)ban lakott. Mint Gábor Miklós írta, aki semmiképpen nem akarta apját az Újvilágba követni, kinti nagyszabású tervei kudarcot vallottak: barátai, akikről azt gondolta, hogy azok, nem segítették, sőt inkább kihasználták, s a következő évben, 1949 nyarán váratlanul elhunyt egy szállodaszobában.

2015. szeptember 5., szombat

Gábor Miklós szabadtéren 6.2

A múltkori előzetes után következzen a kritika a Városmajori Szabadtéri Színpad 1968 nyarán bemutatott EZ FANTASZTIKUS! című előadásáról. K. L. szignóval megjelent a Film Színház Muzsika 1968. évi 29. számában. Részleteket fogok idézni belőle, ha nem is az eredeti sorrendben, mert a kritikus kissé csapongott...
Gábor Miklós El Gallo szerepét játszotta, aki egyszerre a darab narrátora és egy harcias vadnyugati bandita :)


Magáról a darabról, mely egy Rostand-mű alapján, Harvey Schmidt (zeneszerző) és Tom Jones (szövegíró) nevű szerzők által írt musical, a következőket mondja:

... meglepően furcsa keveréke az ötletnek és a semmitmondásnak, a tehetségnek és a dilettantizmusnak. Az első rész tulajdonképpen egy ügyesen megszerkesztett kerek, lezárt egyfelvonásos. Alapszituációja egy fordított Rómeó és Júlia-történet. A két atya csak megjátssza a haragosdit, mert jól ismeri a fiatalok semmit készen elfogadni nem akaró gondolkodását. Még csak az kellene, hogy megtudja ez a fiú és ez a lány: kezdettől egymásnak szánták őket, a házasságuknak semmi akadálya. Ezért van hát a tiltás, a veszekedés, a kerteket elválasztó magas fal, sőt még a leányrablás is. A fiú harcolhat a lányért, győzhet is - a rablóval kötött alku szerint csak győznie lehet -, így hát az atyák látványosan "kibékülnek" és megvan a happy end. A nézőt megfogja a szinte népmesei egyszerűségnek, a commedia dell'arte-szerű játéknak és a modern ironikus hangvételnek ügyes elegyítése. Igaz, hogy közben elhangzik jónéhány közhely is és nem lehetünk túlságosan elégedettek a darab versszövegének és zenei anyagának színvonalával sem, jóllehet a kis zenekar szép teljesítményt nyújt.
A szünetben találgatni próbálom, hogy mit tehetnek még hozzá a lezárt történethez. A második rész első pillanatai meglepnek a már közölt mondanivaló ellenkező előjelű bizonyításával: ha a tilalom erősítette a két fiatal szerelmét, most, hogy végre szabadon szerethetik egymást, már unják is. De ez az effektus mindössze néhány perces és utána elszakadnak a gondolat és az ízlés fékjei. Ugyanazok a szerzők, akik fél órával előbb még az érzelgősség kárára ironizáltak, most színfalhasogató lelki életre kényszerítik hőseiket; ha az imént még viccelődtek a romantikus kalandvággyal, most halálos komolyan veszik, hogy végül is elmondhassák szóban és dalban a "nagy" tanulságot: a legjobb otthon. Így születik meg az első kedves happy end után a könnyes-giccses, meglehetősen érdektelen második.



Közbevetőleg: némi kis internetes kutakodás után kiderült, hogy a Rostand-darab eredeti címe: Les Romanesques, a musicalé pedig The Fantasticks volt. A zenés változat a New Yorkban székelő Barnard College nyári színháza számára készült és 1959 augusztusában volt a bemutatója. Világkarriert futott be, egy 15 évvel ezelőtti adatot tudtam előhalászni, addig mintegy 16.000 előadást ért meg csak az Egyesült Államokban.







Film is készült belőle:



Az is kiderült, hogy ennek a musicalnak nagy slágere a Try to remember...

Térjünk vissza a városmajori előadáshoz és a Film Színház Muzsika kritikájához. A rendezésről így vélekedik szerzőnk:

Ádám Ottó rendezése, ami a színészek teljesítményét, jó összjátékát illeti, sikeres. Egyébként még ott dicsérhető, ahol maga a darab is: az első rész könnyed, kedves fordulatai jó ötletekre, játékos mozgalmasságra inspirálták.

Végül a színészi játékról - kiemelés tőlem:

Gábor Miklós, mint költői lelkületű narrátor és rettenthetetlen vadnyugati figura - valóságos lelke a színpadi eseményeknek. Könnyedségében fegyelmezett, drámai hangjaiban a helynek és műfajnak megfelelően mértéktartó. Még éneklésben is övé a prím. Élvezettel, kecsesen mozog a musical nálunk még mindig eléggé idegen közegében.
Bessenyei Ferenc minden alkalmat kiaknáz ahhoz, hogy könnyed és mulatságos legyen és ez - éppen színészi alkatának eltérő jellege folytán - nem csekély erény.
Márkus Lászlónak a nagyon hasonló szerepben - ugyancsak alkati okokból - sokkal kevesebb is elég a nevettetéshez, marad ereje tehát ahhoz, hogy megsejttessen valamit az egyébként igen vázlatos figura lelkéből is. Kettőjük énekszáma a látvány és a hang szempontjából egyaránt jól megoldott része az előadásnak.
A darab szerelmespárját Farkas Gabi és Huszti Péter játssza. Jó megjelenésű, tehetséges fiatalok. Farkas Gabi az éneklésben jobb, Huszti Péter az egyéniség-teremtésben. Kár, hogy szerepeiket meg sem írták igazán, és jószerivel az énekszámaikat sem. Két szokványfigura, két kiöregedett ripacs játékába visz érdekes eredeti színeket Pagonyi János és Viola Mihály. Uri Istvánnak csak annyi jutott, hogy pantomimmozdulatokkal fesse alá a hangulatot, ezt jó ízléssel teljesíti.