2016. június 25., szombat

Don Juan 1.

1957. március 13-án mutatta be a Madách Kamaraszínház Molière Don Juan-ját Illyés Gyula fordításában, Ádám Ottó rendezésében. A díszleteket Végh Rezső, a jelmezeket Mialkovszky Erzsébet tervezte.

A szereposztás:

Don Juan: Gábor Miklós
Sganarelle: Pécsi Sándor
Donna Elvira: Psota Irén / Ilosvay Katalin
Guzman: Deák Lőrinc
Don Carlos: Bárdy György
Don Alonso: Gönczöl János
Don Louis: Szegedi Szabó István
Koldus: Szénási Ernő
Sári: Kelemen Éva
Mari: Medgyesi Mária
Peti: Kozák László
A parancsnok szobra: Gál János
Ibolya, szolga: Körmendi János
Kurta: Andresz Vilmos
Péntek úr: Miklósy György


Don Juan és Donna Elvira


A Film Színház Muzsikában nem volt kritika az előadásról, a rendkívül népszerűvé váló hetilap legelső száma ugyanis 1957. május 17-én jelent meg; előde, a Színház és Mozi pedig 1956 októberében megszűnt. Így néhány napilapban megjelent korabeli véleményt tudok róla mutatni és bele fogunk olvasni Gábor Miklós naplójegyzeteibe is.

A két napilap a Népszava és az Esti Hírlap. Mint majd tapasztalni fogjuk, éppen Gábor Miklós alakításának értelmezésében teljesen ellentétes véleményre jutottak...

Kezdjük a Népszavával, ami akkor, 1957 tavaszán még Népakarat címen jelent meg. Bogáti Péter: Egy színház - két bemutató címmel írt beszámolót. Első felében Goldoni: Hazug című vígjátékának előadásáról szólt, amelynek címszerepében Darvas Iván brillírozott, majd áttért a Don Juanra. Műsorra tűzését tiszteletreméltó, ám kétséges eredményű vállalkozásnak minősítette. És innét olvassuk eredeti szövegét:

A hitetlen nőcsábász kalandjainak komikuma és végzetének misztikus tragikuma annyi ellentmondást hordoz magában, hogy amióta Molière a papírra vetette, azóta bogozzák csomóit a szakértők, inkább kevesebb, mint több sikerrel. S bizony nem talált a nyitjára Ádám Ottó sem, akinek pedig már sok sikeres rendezés van a háta mögött.
Már a mellékes dolgokban is téved. Szemetbántó zöld körfüggöny előtt (talán intrikusi szimbólumnak szánta?), díszletjelzések között játszatja a darabot. Nem a jelzés alkalmazása általában a hiba, hanem az indokolatlan keret és egyes értetlen jelzések, mint például az első képé. Vagy: immár világirodalmi nevezetesség a kőszobor, mely még a régebbi magyar fordítás címébe is bekerült, s erre itt bronzszoborként jelenik meg, ahol pedig a szöveg eredetileg "milyen szép márvány"-t mond, ott lesz belőle "milyen szép arany". Csekélységek ezek? Igen is, meg nem is. Ettől magában még nem lenne rossz az előadás, de árulkodói lehetnek jelentősebb tévedéseknek is.
Mert igaz az, hogy Don Juan némely kiváló tulajdonsága mellett sem rokonszenves figura, de nem is intrikus. Hitetlenségében van jó adag cinizmus, de ugyanannyi, sőt több ésszerűség is. Amikor meg hódít, akkor elsősorban udvarol, s másodsorban hazudik. Márpedig Gábor Miklós alakításában Don Juan mindig tudatja velünk, hogy én kérem most alávalóan hazudok. S ez nem a színész hibája, hanem a rendezői felfogásé, mely Don Juannal eljátszatja a rendezés kritikai felfogását is. Az előadás Don Juanjából hiányzik minden életöröm. Gábor szépen, hatásosan elmondja, miért nem hűséges Don Juan, de ez egy rideg, keserű, s amikor nevet, ördögi kacagású ember véleménye, nem pedig egy életre és élvezetre vágyó fiatalemberé.
Az ellenszenves alakká formálás végül akkor üt leginkább vissza, amikor ez a "negatív" Don Juan Molière véleményét mondja el hitről, csodáról, orvosokról stb. Molière-nek igaza van, de ez a Don Juan rossz prókátora, akinek nem hiszünk.
Sganarelle, a szolga megformálásában már több sikert ér el a rendező. Pedig ő sem egyszerű figura. Bírálja ura gazságait, de egyúttal maga a megtestesült vakbuzgóság is. Ítélete igaz, mégis gyáva és ostoba ahhoz, hogy következetesen állja. Pécsi Sándor játéka mindezt kifejezi. Kár, hogy Sganarelle-je akkor is handabandázik, amikor már nem kellene. [...] A legegyértelműbb jelenet a parasztkép, itt az előadás sem hibázik. Kozák László és a két lány, Kelemen Éva és Meggyesi Mária egyaránt jól játsszák szerepüket. Dicséret illeti még Psota Irént (főként szép beszédéért), Bárdy Györgyöt, Gönczöl Jánost, Szegedi Szabó Istvánt és Miklósi Györgyöt.

Don Juan és a parasztlányok (Kelemen Éva, GM, Medgyesi Mária)

   
Mai képeim forrása az Érdekes Újság 1957. április 13-án megjelent száma, köszönet érte Gráf Gábornak!

A következő alkalommal Gábor Miklós naplójába olvasunk bele.















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése