2017. január 28., szombat

Negyedik Henrik király 6.

Nagy Péter kritikája az Élet és Irodalom 1964. november 7-i számában jelent meg, majd napvilágot látott a szerző Két évad és ami megelőzte című kötetében is (Szépirodalmi Kiadó, 1966).

Írása első részében ő is magáról a drámáról szólt. Az elismerés mellett voltak kétségei: túl sokrétűnek, kaleidoszkópszerűnek találta a darabot, ami szerinte az epika felé csúszott el és felrótta, hogy a szerző túlságosan kitolta a befejezést s ezzel drámaiatlanná tette. Hát nem tudom, én csak olvastam a drámát, de a zárójelenet számomra nagyon is megrendítő volt...

Henrik Canossa falai alatt

Akkor az érdemi részt szó szerint idézem (kiemelés tőlem):

Ha a darab döntően jó oldalaival fordul felénk, s élményünkké válik, ebben a hatásban a Madách Színház előadásának jelentős része van. Azt hiszem, Pártos Gézának ez a legnagyvonalúbb és legmagávalragadóbb rendezése, amelyet láthattam. Egyik fő érdeme, hogy nem igyekszik mindenáron interpretálni a művet, egyetlen vonásra redukálni a számtalant, hanem hűen visszaadni a sokarcúságot, mindegyikre egyenlően szórva a reflektorok fényét. A rendezésnek számtalan színpadi telitalálata van, s azt hiszem, csúcsa az első rész vége, a tivornya s a rákövetkező kiközösítés. Itt kell megemlíteni Jánosa Lajos rendkívül ötletes és hangulatos díszletét, mely a játéknak nemcsak kerete, kiegészítője is; Sugár Rezső hatásos zenéjét és Mialkovszky Erzsébet túlnyomórészt jól sikerült ruháit. Mindezek a rendezés részei és segítői: annak a sikerében joggal osztoznak.
A színészi munkából az oroszlánrész Gábor Miklósra jutott: ő IV. Henrik császár. Ez az alakítása most oly dúsan sorjázó nagy alakításai között foglal helyet. Egyszerű, közvetlen - s ugyanakkor gőgös és fennkölt; hiú és indulatos - fölényes intellektusú, számítóan ravasz; aljas, szégyentelen komédiás - és ugyanakkor érző szívű, mélyről fakadó, őszinte érzésekre képes férfi. Mint az író álmodta alak, Gábor alakítása hasonló a számtalan síkra csiszolt drágakőhöz: minden szögből más, s minden irányba egyenlő erővel lövelli fényét. Egyszerűség, belső fűtöttség, magas fokú intelligencia és a saját eszközei fölötti tökéletes uralom jellemzi ezt az alakítást - egy nagy szerep s egy nagy színész egymásra találtak.

Bertha királynéval (Domján Edit)

A többi szerep méretben, igényben nem hasonlítható Henrikéhez. Berta sem, a feleség, mely a legnagyobb női szerep. Domján Edit igazán finoman és elegánsan küzd vele, de ráosztani nagy tévedés volt: alkatilag idegen tőle a feladat túlnyomó része. A nagy személyzetű darab minden részvevője igyekszik minden képességével hozzájárulni a sikerhez; kiemelkedik közülük Pécsi Sándor Hohenstaufenje egy tömbből faragott alakjával, Ajtay Andor Hannoja kenetes gonoszságával és Gombos Katalin sváb lánya - legalábbis első jelenetében. Meglepő és sajnálatos, hogy az ifjú hercegeket alakító két fiatal színész - Deák B. Ferenc és Cs. Németh Lajos - bár igen tehetségesnek mutatkozik, mennyire képtelen a verset, a vers szépségét érvényre juttatni. Köztük s az idősebb színésznemzedék között e téren nagy, bár nem áthidalhatatlan a távolság: fontos, hogy mielőbb felismerjék és segítsenek rajta.

Ez volt Nagy Péter kritikája. Most, amíg a begépelés közben elmélyültebben olvasom, érzek benne ellentmondást: mintha a drámáról csak azért mondott volna némi elmarasztalást is, hogy az uralkodó pártideológia kedvében járjon - hiszen ugyan színpadra engedték a darabot, de eléggé nyögvenyelősen; s a kritikus lehet, hogy túlbuzgóságában ezért igyekezett felhánytorgatni negatívumokat; míg igazi élménye az volt, amit Gábor Miklóssal kapcsolatban fogalmazott meg...

Folyt. köv. egy másik kritikával!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése